Mikor a köldökzsinórját elvágták és nekicsapódott a szemközti falnak, kicsit meglepődött. Az igazság az, hogy nem így képzelte. Amíg odalenn volt, a kártyapartik és ivócimborák között, minden egyszerűbbnek és időtlennek tűnt. Tehetségével elkápráztatta őket, szkanderban verhetetlen, képes volt napokig vedelni és olyan bután viselkedett, mint egy állat. Szerették, ő viszontszeretett, de tudta, hogy egyszer menni kell, így van ez rendjén. Most, ahogy lefelé csúszott a frissen meszelt falon, megváltozott a véleménye.  

 

Kényelmetlenül érezte magát, számolta a perceket a földetérésig. Véleménye a következő volt. Annyi év után - miközben a föld légterének hőmérséklete több ezerszer radikálisan megváltozott, az élővilág csaknem kicserélődött és az emberke az élet immanens részévé tette az időt, valamint hozzácsapta a teret is, majd ragyogó szemekkel kitalálta a matematikát és a filozófiát – merő ostobaság lenne részéről, ha nem torolná meg többszörösen ezeket a képmutató aljasságokat, amelyek soha, egyetlen érző lény számára nem jelentettek volna semmit, amennyiben ő nem születik meg. Születésével föléledtek a törvények és a jelentések, így az emberiség elleni valaha volt legnagyobb összeesküvés részesévé vált. Szemei tükörként verték vissza az ostobaságot. Mint eredendő bűnös tehát, megtorolja önnön születését, ami összes valamirevaló ivászatát és spontán megnyilvánulását – hogyúgymondjam – taccsra vágta.

 

Földetérés után egy elegáns mozdulattal képen rúgta a szülésznőt, orrtövön, valamint fültövön kente a főorvost, gyengéd búcsúcsókot hintett édesanyja homlokára, majd belefúródott a sárteke középpontjába és örökre visszavonult.